Szeretettel köszöntök minden kisrészvényest, kisbefektetőt – közkeletű nevünkön: a kisbüfiket – a részvénytársaságunk évi rendes közgyűlésén.

Nagy nap ez a mai, nekünk kisbüfiknek. Hiszen ma van a napja, amikor a vezetőség szóba áll velünk. Ma megmondhatjuk, berzenkedhetünk, lelkesedhetünk, le- vagy megszavazhatunk, és egyáltalán: a mai nap főszereplői mi vagyunk.

Ez látszik is, hiszen emberszámba vesznek minket. Atyailag megnyugtatnak, jó kezekben van a hajó, megyünk előre, nem, az ott nem a jéghegy. Ma szeretnek minket. Ma nyalnak nekünk. Na nem, nem vinyettát, mert azt egyszer, amikor mi kisbüfik tényleg a sarkunkra álltunk, leszavaztuk. Mondta is akkor szűk körben a vezérigazgató úr, hogy még egyszer nem csinál ilyen hibát. Még egyszer nem hagyja a döntést a kisbüfikre.

Szóval ma fontosak vagyunk, és a kedvünkben igyekeznek járni. Pogácsa az ugyan nincs, azt majd az urak eszik meg a közgyűlés után, annak megünneplésére, hogy nekünk pogácsa nélkül is megint mindent lenyomtak a torkunkon. És lenyomják, abban biztosak lehetünk, pedig lenne azért miről beszélni.

Jó ez a mi tavalyi mérlegünk? A vezérigazgató úr szerint a számok nagyon szépek. Hát igen, szépek, nekem például a 87-es tetszik, anyámra emlékeztet. De attól még a mérleg szerint masszívan veszteséges a cég évek óta. Hogy ez nem látszik az éves költségvetésben? Hát persze, hogy nem. Mert ha látszana, akkor kidobott pénz lenne az az évi pár millió, amit a saját pénzügyi szupercsapatára költ el a vezérigazgató úr. Mondjuk az ő szempontjából érthető, a korábbi munkahelyén is ugyanezekkel az emberekkel dolgozott, megbízik bennük és tudja, hogy ezek aztán az ő érdekeit fogják védeni körmükszakadtáig. Figyelsz, kisbüfis társam? Azt mondtam, az ő érdekeit. Nem azt, hogy a cégét, vagy hogy a tiedet.

No de hol van ilyenkor a Felügyelő Bizottság? Nekik nincs véleményük? Dehogyis nincs. A vezérigazgató úr írta meg személyesen, és az FB elnöke is hozzátett a dologhoz, mármint annyit, hogy aláírta. Érted ugye? Az írta az FB jelentését, akiről a jelentés szól. Ügyes, ugye?

A te érdekeidet a főrevizor úr védené. No, de ahhoz meg kellene kapnia az ellenőrizendő anyagokat a pénzügytől. Ám a vezérigazgató úr parancsba adta, hogy bármit is kér a főrevizor úr, előbb neki szóljanak, és ő majd megmondja, hogy mi az, ami ebben a Tschibo. Azaz a legtöbb, mi adható.

Azért a költségvetéshez is lehetne pár szavunk. Hogy a pénz több, mint fele a vízfejre megy el, meg a dínomdánomra. Ha megszavazzuk, lesz továbba is vadászatra, utazásra, mindenféle mulatságra. És hogy az a sok ember, akit fizetünk, megérdemli-e, amit kap? A vezérigazgató úr szorgos ember, ő biztosan megérdemli. Az informatikus is, hiszen ha a vezérigazgató úr szorgos, akkor nyilván mindenki más is szorgos a családban.

No, de mindjárt szavazhatunk! Csalástól nem kell félni, még ha elektronikusan történik is a szavazatok számlálása. Említettem már, hogy az informatikus a vezérigazgató úr keresztfia? De nem, nem lesz itt csalás. Ezt bizonyítja a hátsó sorban az a 30 kisbüfinek álcázott zombi, akik ütemesen tapsolnak a vezérigazgató úr minden szavára, aztán amint lement a szavazás, egyszerre állnak fel, és mennek tovább dolgozni a vezérigazgató úr cégébe. Ki vannak rendelve, még mindig jobb itt ülni, és vezényszóra tapsolni meg szavazni, mint az irodában húzni az igát.

Lement a szavazás. Nem volt éppen nagyon sima, de átment minden előterjesztés, teljesült minden vezérkari akarat. Már megint. Pedig mi, kisbüfik, igazán felszívhatnánk magunkat egyszer. Küzdhetnénk. Harcolhatnánk.

Ha másért nem, hát a pogácsáért.