Figyeljünk a Kamaránkra!

Időnként hallani kollégáktól, hogy a kötelező kamarai tagság miatt úgy érzik, csak egy újabb sáp a tagdíj, amit fizetni kell, csak egy újabb korlát a kamarai adminisztráció, amit le kell küzdeni, ha például nevet vagy irodát vált egy ügyvéd, csak egy újabb vádhatóság, ha egy ügyfél bepanaszolja valami olyan miatt, ami a kamarai szabályokkal nem egyeztethető össze. Mindezekkel szemben, mint mondják, nem áll olyan ellenszolgáltatás, ami kiegyensúlyozná a mérleg serpenyőjét – pedig a mérlegnek a jogszolgáltatásban, melynek részese az ügyvéd is, igen jelentős szerepe kellene, hogy legyen.

A kötelező kamarai tagság nem újkeletű. Az 1874. évi XXXIV. törvénycikk mondta ki, hogy “az ország biróságainál és hatóságainál mint ügyvéd csak az működhetik, ki bármelyik ügyvédi kamara által az ügyvédek lajstromába felvétetett.” A kamara feladatait a törvény lényegében ugyanazon körben húzta meg, amelyben a mai napig van, azaz:

“Az ügyvédi kamarák hatásköre kiterjed: az ügyvédi kar erkölcsi tekintélyének megóvására, az ügyvédek jogainak megvédésére, és kötelességeik teljesitésének ellenőrzésére; továbbá a jogszolgáltatás és ügyvédség terén mutatkozó hiányok orvoslása, s korszerü reformok életbeléptetése iránti véleményadásra s javaslattételre.

Ezenkivül az ügyvédi kamarák a fegyelmi hatóságot, a kamara lajstromaiban bevezetett ügyvédek és ügyvédjelöltek felett, a jelen törvény határozatai szerint gyakorolják.”

Ám hiába ugyanaz a feladat és a jogkör, valahogy a kamara tagságát adó ügyvédek szemléletmódja megváltozott. Amikor 1892-ben a Székesfőváros tanácsa a Szalay utcában egy 300 négyszögöles telket adományozott a Budapesti Ügyvédi Kamarának abból a célból, hogy azon székházat emeljenek, az ügyvédség anyagi összefogásával építették meg egyetlen év alatt az épületet. Nem szeretnénk találgatásokba bocsátkozni, hogy milyen eredménye lenne ma egy olyan gyűjtésnek, melynek célja méltó kamarai székház tető alá hozatala.

Pedig a régi korok ügyvédei érezték, tudták, mit jelent egy köztestület biztonságában végezni a munkát. A kötelező kamarai tagság jogokat is jelentett, jelent mai is, és megvédte őket (ahogyan minket is) a kontárok, zugírászok konkurenciájától, könnyebb közös fellépést biztosított a szakmát érintő kérdésekben, és a komoly szakmai követelmények kialakításával, betartatásával meghatározott szinten tartotta az ügyvédek létszámát.

A 2014. februárja óta eltelt időszak megmutatta, hogy oda kell figyelnünk saját kamaránk dolgaira. Mert legyen bár kötelező a tagság, attól még bizony a mi pénzünk, a mi munkánk, a mi életünk az, amit a Kamara jelent. Pénzt adunk, tagdíjat fizetünk, és a mai elanyagiasodott világban azt hisszük, ez elegendő, ezzel letudtuk a kötelességünket. Pedig ez önmagában kevés. Nem ezen múlt, hogy majdnem fél évig a kirendelt győri kamara gyámkodott fölöttünk kényszerűségből. Nem a tagdíjfizetés volt az oka, hogy az igazságügyi miniszter pert indított a kamaránk ellen, és miniszteri biztos kirendelését kérte. Nem ezért semmisítette meg első- és másodfokon a bíróság a 2014-es választások eredményét, hogy aztán a Kúria útján bekövetkezzen a szinte eposzi hosszúságú történetben a deus ex machina.

Valójában annyi történt, hogy nem figyeltünk oda.

A Millenium idején még hozzávetőleg ezerkétszáz ügyvéd tevékenykedett a fővárosban, a két világháború között számuk 3-4 ezerre nőt, majd ezt követően csökkent le a rendszerváltás környékén hatszáz főre. Tehát nem védekezhetünk azzal, hogy azért lehetett nagyobb az aktivitás a XIX. században, mert sokkal kevesebb kolléga alkotta a kamarát. Ma mintegy hatezren vagyunk tagjai Magyarország legnagyobb ügyvédi kamarájának, mégis ügyeinkben alig páran, talán még százan sem járunk el.

A közgyűléseken rendre 1-2%-os a megjelenési arány. “Fecseg a felszín, és hallgat a mély.” Közös ügyeinkben pedig közös döntések szükségesek. Mindenkinek, aki csak a mai Kamaránk érdekében tevékenykedik, fontos, hogy a döntéseket minél több kamarai tag hozza meg. Ez biztosítja a legitimitást, és a kamarai vezetők nyugalmát, akik tudják, hogy őket, mint a döntések végrehajtóit, nem érheti kritika, hiszen széleskörű konszenzus alapján állnak.

De ehhez az kell, hogy minél többen jöjjünk el a közgyűlésekre, és minél többen nyilvánítsunk véleményt a minket érintő kérdésekben. Nem elég akkor a fejünkhöz kapni, amikor már itt a baj: perek, kirendelt vidéki kamarai vezetés, miniszteri biztos. Nem elég elfogadni azt, hogy ami kötelességünk van a kamaránkkal és saját magunkkal szemben, azt lerójuk a tagdíj befizetésével.

Jelen kell lenni. Ott kell lenni, amikor a döntések születnek. Mert ezzel tartozunk a kamarának. Tartozunk a többi ügyvéd kollégának. És leginkább tartozunk saját magunknak.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..